|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |
|
A kiégés
I. A kiégés fogalma, hajlamosító tényezői és stációi
Dr. Horváth Endre előadása Rekreációs Továbbképzés Balatonaliga, 2004. június 18.
A kiégés annak állapota, amikor az ember egyedül marad, magányossá válik, akármilyen sokan vannak körülötte.
Maga a segítő foglalkozás egy motiváló erő, hogy én képes vagyok valamire. Sőt, be is csaphatjuk magunkat, olyanra vagyok képes, amire ő már nem, én vagyok az, aki segítek neki. Ha még jobban becsapjuk magunkat, akkor én tudok segíteni, ő tehetetlen. Ez az a pillanat, ahol megfordulhat a segítő szándék, és egy hierarchikus lépcsősort felállítva megszűnik a segítés. A hierarchiában már nem segítésről van szó, hanem hatalmi viszonyokról, idáig sohasem szabad eljutni. Ezen kívül pozitív érzés, hogy én tudok segíteni, mert ez egy örömélmény nekem. Valami olyat tudok tenni, amivel a másiknak örömet tudok okozni, ki tudom húzni a bajból. Ez növeli az önértékelésemet, ami nagyon fontos tényező, és nagy csapda is egyben. Addig-addig sétálok a segítő képességemmel, hogy a végén nem biztos, hogy képes vagyok rá, csak elhitetem magammal, ez a veszélyforrás, amire fel kell hívni a figyelmet. Az önerő bizonyítása fontos dolog, mert ha én elhiszem magamról, hogy képes vagyok segíteni, a megoldás után tudom növelni az önértékelésemet. Emellett lehet, hogy nagyon-nagyon sok problémám van, pl. fáradt, vagy kimerült vagyok. Pontosan tudom, hogy azt a kérdést, amiben segítséget kérnek tőlem, én már nem tudom megoldani, de nem hiszem el, ez megint csapdalehetőség. A segítés rendkívül nagy pszichés megterhelés. Bármennyire pozitív erő, bizonyítási lehetőség, komoly pszichés megterhelés, mert az élet minden pillanatában, minden órájában, napjában rendelkezni kell empátiás készséggel, ami a segítés nélkülözhetetlen feltétele, ember legyen a talpán, aki ezt folyamatosan tudja végezni. Bálint Mihály írja Az orvos, a betege és a betegsége c. könyvében, hogy az orvos gyógyszer, ennek analógiájaképpen a segítő is gyógyszer. Valamennyi gyógyszernek van mellékhatása. Még szülőként is toxikusak lehetünk. A segítő foglalkozás is veszélyforrás, mert veszélyforrás nekünk, hogyha a kimerülés felé haladunk, és veszélyforrás annak, akinek segítünk, hogyha a mellékhatásaink jobban hatnak, mint a főhatásunk. A segítő, ha valami miatt megsértődik, és megvonjuk tőle a támogatást, bajba kerül, mert megszokta, hogy őrajta segítenek. Ebben a pillanatban védtelenséget élvez, védtelenné válik (Helfer-szindróma). A segítő foglalkozásnál a motiváló erőtől a veszélyforrásokig, és a pszichés megterheléseken át ezek a helyzetek az ember számára úgy jelentkeznek, mint egy stresszhelyzet. Maga a stressz egy készültségi állapot, vagy meg tudjuk oldani azt a helyzetet, ami miatt készültségi állapotban vagyunk, vagy nem tudjuk megoldani. Ha meg tudjuk oldani, akkor jön a pozitív élmény örömélményként, ez a stressz pozitív oldala. Ha nem tudjuk megoldani, veszteségélményként éljük meg az egészet, ekkor a stressz negatív oldala jelentkezik. Minél több negatív oldallal találkozunk, annál többször merül fel bennünk a gondolat, hogy ez nekünk kudarchelyzet. Ennek a kudarchelyzetnek rendkívül nagy jelentősége van a kiégés harmadik és negyedik fázisában, tehát a kiégés szindróma kialakulásában. Freudenberger és később Schmidbauer meghatározásában a kiégés krónikus stressz-állapot, az érzelmi megterhelések hatására kialakuló fizikai (biológiai) és mentális (emocionális és kommunikatív) állapot kimerüléses szakasza, amely azzal jár együtt, hogy az adott helyzetben elvesztettük a kompetenciánkat.
A segítő foglalkozás napjainkban professzionális tevékenység, azaz mesterséggé válik. Abban a pillanatban, amikor a segítés professzionálódik, elvész az egyénből az altruizmusnak az én-védő hatása. A mesterség életformává rögzülésekor megjelenik az összes vészhelyzet, a rutinból végzett munka során háttérbe szorul kreativitásunk, mint a saját magunkat fejlesztő motívum. A segítés merev formát ölt. Az igazi segítésben megjelenik két kérdés: az egyik, hogy mi az, amit nélkülem ő nem tud megoldani, abban segítsek, a másik, hogy amit ő meg tud oldani, azt ő csinálja meg. A segítség annak a megélése és annak áthidalása, hogy amit ő nem tud, arra vagy megtanítjuk, vagy megoldásokat keresünk, és alternatívákat javasolunk neki. Többféle megoldásmód közül ő dönt, mert az a megoldás, amit kitaláltunk, csupán a mi személyiségünknek jó. Ami neki jó, azt majd ő ki fogja találni, vagy meg fogja oldani. Ha alternatívákat tudunk találni, és ebbe ő tud dönteni, akkor a szerepünk befejeződött. Ha nem tudunk alternatívákat találni, és mi döntünk helyette, szerepzavarba kerültünk, mert olyat vállaltunk, amit nem kellett volna elvállalni.
Milyen tényezők hajlamosítanak a kiégésre? 1. Elég jelentős hajlamosító tényezősorozatok vannak. Az egyik a személyiségünk, a túlzott altruizmus, mindenben segíteni akarunk. A túl védő magatartással tökéletesen le lehet szerelni a másiknak az önvédő mechanizmusait, mert mindent mi teszünk helyette. Ebből lesznek a követelőző gyerekek, és a követelőző páciensek. Tudnunk kell, hogy nem a másik paranoiditása erősödött fel, hanem mi szoktattuk rá arra, hogy a megoldásokat mi generáljuk, ha pedig ezt nem tesszük, elkezd követelőzni. 2. Személyiségünk önmagát dicsérő szokása legalább olyan hiba, mint a hála elvárása. 3. Hajlamosító tényezők a coping mechanizmusok a magatartás lélektan szerint, tehát a megküzdési stratégiák hiánya. Mi megtanulunk küzdeni, de a másikat elfelejtettük megtanítani rá, vagy elfelejtettük megtanítani, hogyan védje meg magát. 4. Hajlamosító tényező a védtelenség. A magányosság érzése borzasztóan rossz és kellemetlen érzés, mert egyedül védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk. 5. Egyéb tényező a túlzott igénybevétel. Tudni kell azt, hogy mennyi a teljesítő képességünk, hol a határ. A szellemi kimerülést hetek, néha hónapok alatt tudjuk kipihenni, a fizikait akár egyetlen éjszaka alatt. 6. Hajlamosító tényező, amikor a segítés területén irreális elvárások fogalmazódnak meg. A realitásokkal tisztában kell lennünk, nem csak a segítőnek, hanem annak is, akin segítünk. Az irreális elvárások irreális igényeket támasztanak, irreális megoldási módokat tételeznek fel, és meghamisítják a valóságot, illúziókká válnak. A kiégés egyik legveszélyesebb szituációja, amikor az ember elkezd illúziókat kergetni. 7. A tartós stressz-hatások is hajlamosító tényezők, pl. a csoportvédelem hiánya. Segítő szolgálatok területén munkacsapatban dolgozik az ember, ahol a team tudja segíteni az embert, de bosszantani is, amiben végül elfárad. 8. Végezetül tisztában kell lenni a szervezetkultúrával, azzal hogy, aki pl. mentális betegekkel foglalkozik, ezt a társadalomban szubkulturális tényezőként kezelik. A bűnözőkkel foglalkozók másféle szubkultúrával rendelkeznek. Valamely csoport kritikus tömege zavart okozhat a társadalomban, pl. fajüldözés, menekültügy, vendégmunkások stb.
A kiégés szindróma stációinak áttekintése: 1. A bizonyítási kényszer. Én meg tudom oldani, csak nem vagyok olyan tehetetlen, majd én bebizonyítom, hogy megoldható. A bizonyítási kényszer eluralkodik az emberen, ettől vagyok nagy, szép, okos, ettől vagyok segítő. 2. A túlzott erőfeszítés. A megoldáshoz beleadok apait, anyait, akármennyi energiába kerül, meg fogom csinálni, ha belegebedek is. Ha belegebed, utána már nem lesz jó semmire, inkább belegebedés nélkül egy kicsinyke segítség legyen. 3. A személyes igények hanyagolása. Szeretnék elmenni moziba, együtt lenni kedvesemmel, kikapcsolódni, ez az én személyes igényem, de nem csinálom, mert vár a feladat. Tulajdonképpen a személyes igényemet hátrébb tettem, ami megbosszulja magát, csapdába kerülök, elhanyagolom saját magamat, nem alszom ki magamat, állandóan gürizek. 4. A konfliktusok és az igények elfojtása. Igénylem ezt-azt, már konfliktusba kerültem a családommal, hogy mindig a munkahelyen vagyok. A konfliktust nem beszélem meg senkivel, hanem eldugom, elfojtom. Ez az a stáció, ahol el tudom érni azt, hogy egyedül maradjak. Amikor már ilyen elfojtott konfliktusokkal és igényekkel élek, eljuthatok a következő stációhoz. 5. Az értékrend átalakítása. Megváltozott értékrend szerint akkor vagyok sikeres, ha mindent meg tudok csinálni. Holott előfordul, hogy semmi sem sikerül, de hogy minden sikerüljön, az nem nagyon van. Az lesz a fontos, hogy minden jól sikerüljön, minden flottul menjen, minden, minden, minden… Ilyen pedig nincs, mert ha mindig a megfelelésnek akarok teljesíteni, elfelejtem, hogy vannak igények, amit nem magamnak oldok meg, hanem külső elvárásoknak, mindenkinek pedig nem lehet eleget tenni. 6. A problématagadás. A probléma eltolásának jelensége. Nem tudom megcsinálni, de hát olyan nincs is. Ez nem az én feladatom, végezze valaki más. Nem tudom megcsinálni, pedig szükség lenne rá. 7. Kilépési igény. Az előbb letagadtam a problémát, itt pedig szemben állok vele, ez nem az én asztalom, ebből kilépek. Ezt nem csinálom tovább, most befejezem, folytassa valaki más. 8. Viselkedésváltozás. Mostantól kezdve a valós értékrendet, problémát, segítségadás lehetőségét elkezdem negligálni. Nem érdekel, nem törődöm vele, megváltozik az egész viselkedésem. Ha fölismerik, hogy megváltozott a viselkedés, akkor szakorvos segítségét kell kérni, mert ettől a pillanattól kezdve az önsegítés érvénytelenné válik, nincs lehetőség a racionális és a józan rálátásra a dolgokban. 9. Deperszonalizáció jelensége. Megjelenhet egy rögeszmés, kényszeres gondolkodás. 10. Belső üresség. 11. Depresszió. 12. Kimerülés.
Ezek a stációk előfordulhatnak együtt és külön-külön is, a felsorolásuk didaktikus célt szolgált. Ha valaki eljut a negyedik vagy ötödik stációba, akkor el kell kezdeni kezelését.
|
